Versek házasságkötésreTóth Árpád: Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér, És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! Garai Gábor: Mint kisgyerek Mint kisgyerek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy,ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha a sodrását te csitítod, te bizonyos cél, te tömény titok. Elizabeth Barrett Browning: Mondd újra Mondd újra s újra mondd és újra mondd, hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak kakukknótához hasonlítanak, emlékezz rá, hogy se mező, se domb nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb újul tavasszal s kizöldül a mag. Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak sötétben zeng el és kétség borong nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél, hogy a rét túlsok virággal veres s az ég túlsok csillaggal ékszeres? Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél, mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress... Baranyi Ferenc: Nézni... Itt már a szavak mit sem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mit sem érnek, ne szólj száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor már beszélni nem kell. József Attila: Rejtelmek Rejtelmek ha zengenek, őrt állok, mint mesékbe'. Bebujtattál engemet talpig nehéz hűségbe. Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted. Szól a szem és szól a szív, folyamodnak teérted. Én is írom énekem: ha már szeretlek téged, tedd könnyüvé énnekem ezt a nehéz hűséget. További versek, más alkalmakra |